KÖTET 5  
AZ  EMBER  KIENGESZTELÉSE  ISTENNEL

 TANULMÁNY 14

A KIBÉKÜLÉS SZÜKSÉGESSÉGE—AZ ÁTOK

AZ „ÁTOK“ JELEN ÉS NEM JÖVŐ ROSSZ.—HOL ÉS MIKOR JÖTT MINDENEKRE A PUSZTULÁS.—MIKOR SZÜNIK MEG AZ ISTEN E HARAGJA A BÜN ELLEN.—„SZABADULÁS MOST ÉS A JÖVŐBEN.“ —A KIBÉKÜLÉS SZÜKSÉGES AZ ISTEN ÁLTAL ELFOGADOTT TERV MIATT.—AZ EMBER MINT AZ ANGYALOK ÉS A JÖVŐ TEREMTÉS PÉLDÁJA.

„És semmi elátkozott nem lesz többé.“—Jel. 22:3.

Szövegünk teljes összhangban áll az Irás tanitásával, hogy közel az idő, mikor a kibékülés munkája teljesen befejeződik és mikor ennek eredménye gyanánt az átok teljesen levétetik az emberről, a földről, az ő birodalmáról.  De ez magában foglalja, hogy az átok még nincs levéve, s hogy még mindig rajta van az emberiségen és a földön.  Továbbá magában rejti, hogy volt egy bizonyos idő, amikor ez az átok jött mindenekre, mikor először sujtott le az emberiségre és a földre.  Bárki, aki fáradságot vesz magának, hogy megvizsgálja a dolgot, oly csodálatos harmoniát talál az Irásban e három pont fölöttt, mely valószinüleg meggyőzi és bizonyossá teszi, hogy az Irás nem emberi eredetü, hanem, vár különböző személyek által iratott, különböző időkben, kétezer év alatt, ezek bizonyágtételükben mind egyek, és semmi tárgy felől sem határozottabb, következetesebb és átlátszóbb bizonyságuak, mint az átok e kérdése, annak az emberre való hatása, a tőle valló megváltás és határozott, végső felfüggesztése felől.

Az emberiségen nyugavó átok, mint általában értik és prédikálják, az örök szenvedés jövő átka—nem jelen [406] átok.  De az Irás szerint jelen átok—a halál, mely a jövőben felfüggesztetik.  E halálátokról ne a szokásos határolt módon gondolkozzunk—mint egy halálos pillanatról, vagy a halál néhány órájáról, napjáról vagy pár pillanatáról, mikor meghalunk, vagy kileheljük az élet lehelletét.  Ellenkezőleg, hogy megértsük, mi a halálátok, szükséges szem előtt tartanunk az első tökéletes embert minden lelki és testi erejével, mint Teremtőjének képmását lelki képességei és fizikai alkata szerint, épugy értelmileg, mint erkölcsileg, amint a dologban a legnagyobb tekintély „igen jónak“ jelentette ki, tehát egy olyan teremtménynek, akiben semmi hiba vagy tökéletlenség nem volt, aki tehát minden tekintetben képmása volt Istennek.—1 Mózes 1:31.

A történelem azon rövid vázlata, mely a Mózes I.  Könyvében van, együtt azon ténnyel, hogy az özönviz teljesen kiirtotta nemünk atyja és első utódai minden szellemét és kezenyomát, semmi alapot nem nyujt szellemi és testi képességeire vonatkozó számitásainkhoz.  Magyarázatul azon tényre kell visszamennünk, hogy az Isten minden munkája „tökéletes“ volt saját kijuelentése szerint, (5 Mózes 32:4) és további kijelentése, hogy az ember „keresett sok kigondolást“ és beszennyezte magát (Préd. 7:29) és a tény, hogy még az átok alatt is, a kedvezőtlen körülmények között, melyekben az ember az Éden kertjéből kiüzetése után élt—e kedvezőtlen körülmények dacára olyan hatalmasan tökéletes volt ez az emberi szervezet, olyan nagy ellenálló képességgel rendelkezett, olyan nagy szivósságot fejtett ki, hogy az emberiség atyja 930 évre terjedő hosszu időszakot élt.—1 Mózes 5:5.

Mikor ezt a testi életerőt, melyen az orvosságok és egészségügyi berendezés hosszu tapasztalata nem segitett, a jelen állapottal összehasonlitjuk és megállapitjuk, hogy minden haladásunk a tudományban, az évszázadok világossága és tapasztalata mellet is, ma a lakoság fele meghal 10 éven alól, és az életkor átlagad 33 év, akkor itélhetjük meg, mennyi testi életerő veszett el az eset miatt—milyen mélyen támadott meg bennünket fizikailag—az „átok“.  És ha tudjuk, hogy [407] a testi és szellemi erők nagyjában megfelelnek egymásban az embernek, ugy, hogy minél egységesebb a testi szervezet, minden dolog egyenlő lévén, annál erősebb jónak jelentett ki és érdemesnek tartott elismerni fiául, szellemi és erkölcsi képmásául.—Lukács evangéliuma 3:38.

És a szellemi és fizikai tökéletesség, a teremtés isteni történetében fölsorolva, világosan és határozottan magukban foglalják az erkölcs tökéletességét; mert emlékeznünk kell rá, hogy az Irás szerint erkölcsi hátrány és vele együttjáró lealacsonyodás nem lépett föl.  Az sem tehető fel, hogy az ember szellemi fejlődesének erkölcsi elemei nélkül az Irásban mint „igen jó“ ember vagy Teremtőjének képmása rajzoltatott volna le.  Hogy Ádámot tökéletesnek teremtse fizikailag és szellemileg, csak erkölcsi képességeiben ne, ez igen rossz emberré tette volna őt, azon elv alpján, hogy minél nagyobb képességei vannak valakinek, annál nagyobb gonosztevő, ha képességei, tehetségei nincsenek erkölcsi elenőrzés alatt.

A halálos itélet vagy „átok“, mely Ádámra kimondatott, t. i. „Halálnak halálával halsz meg“ (1 Móz. 2:17 széljegyzet) nem csak ismai és fizikai alkata ellen szólt, de magában foglalta az egész embert, szellemileg ugy, mint fizikailag; és ez belefoglalta erkölcsi képességeit is, mert ezek is részei a szellemnek.  Teljesen megerősiti ezt, hogy napról-napra látjuk, hogy az ember bukott lény a szó minden értelmében; testileg degenerált, általános életkora megrövidült, a legkedvezőbb életkörülmények között 33 évre; szellemileg és erkölcsileg látjuk, mennyire visszafejlődött, mégis olyan szervek birtokában van, melyek sokkal magasabb fejlődésre képesek, mint e rövid élet megengedi.  Az ember erkölcsi képességeiről szólva, az apostol mondja:  „nincsen igaz ember nincsen egy is—mindnyájan vétkeztek és elmaradtak az Isten dicsőségétől“—mind részesei az eredeti bünnek és annak következményeinek.  Az egész emberiség a bün és a halál árnyékának völgyében jár.—Róm. 3:10, 23.

Továbbá az apostol rámutat, hogy Ádám atya, mikor [408] az Isten itélőszéke előtt megpróbáltatott, szándékos bünösnek és nem rászedettnek bizonyult.  (I Tim. 2:14).  Igy mutatja, hogy enkölcsi képességében képes volt az isteni követelményeknek engedelmeskedni, mert az Isten részéről igazságtalan dolog lett volna elitélni, vagy elkárhoztatni valakit olyan hibáért, amely tökéletlen teremtésének következménye, mely ok miatt képtelen sideresen állani meg a próbát, egedelmeskedven parancsainak.  A tény, hogy Ádám előtt olyan próba állott, melyben örök élet és halál állottak kockán, s az a tény, hogy hibája e próba alatt szándékos volt és igazságosan vonta reá a nagy Biró itéletét, a törvény teljes büntetését minden elfogulatlan, logikus elme előtt bizonysága annak, hogy Ádám a szó minden értelmében tökéletes és a próbára teljesen megfelelő volt, s ilykép egyáltalában nem nélkülözte a próbáltatáshoz szükséges képességeket.

És az a tény, hogy az Isten, miután a váltságdijat is kifizette, nem próbálja az emberiséget ismét ama legfélsőbb és felebbezhetetlen Itélőszék előtt és kijelenti, hogy ennek oka az, mert bukott állapotunkban képtelenek vagyunk az ő tökéletes igazságu itélőszéke elé állani, s hogy legjobb cselekedetei sem igazithatnak meg senkit ő előtte—mindez következetesen bizonyitja, nem csak, hogy a faj irtózatosan bünös, hanem azt is, hogy az Isten nem próbalalta volna meg Ádámot, ha nem lett volna sokkal jobb, mint mi, és teljesen alkalmas a próbára—tökéletes ember.  Teljes összhangban van a gondolattal az, hogy az Isten ajánlata az Egyház megitélésére a Milleniumi korszak alatt, az, hogy itéletük egy közbenjáróKrisztusban, ő általa és az ő kezéhez fog történni.  „Mert az Atya nem itél senkit, hanem az itéletet egészen a Fiunak adta.“—János 5:22.

Ha az embert, mint egészet (szellemileg, erkölcsileg s testileg egységben) nézzük, mint az Irás teszi, láthatjuk, hogy az átok, a halálos itélet lénye minden része ellen müködésben van s körülnézve a világban, minden oldalról megerősitve látjuk ezt.  Amint a fizikai erök romlásával némelyek leggyöngébb pontja a gyomor, másoknak az izmok, másoknál a csontrendszer [409] ugy az embert a maga egészében nézve, azt találjuk, hogy némelyekben a legnagyobb pusztulás, veszteség, elsatnyulás, szellemi, másoknál erkölcsi, másoknál fizikai téren áll be, mégis mind, minden tekintetben elgyöngülnek; mind reménytelenül „elvesznek“ ez átok alatt.  Senki sem reménylheti, hogy egyedül ő valaha kiszabadul a romlás kötelékéből, melyben született, mint irva van:  „Ime, én vétekben fogantattam és bünben melengetett engem az anyám.“  (Zsolt. 51:7.)  Ez a halál-átok nyugszik rajtunk a születésünk pillanatától s igy bizonyitja azt a tényt, hogy nem egyéni büneink eredménye, hanem örökölt büneinké,átok vagy csapás, mely Ádám atyától örökség gyanánt szállt le ránk.“

Megmondatott, hogy „halálra születettek“ vagyunk, s hogy ez milyen igaz, minden bizonyithatja; betegség, pusztulás, fájdalom, szenvedés, gyöngeség és kór mind csak a halál elementáris folyamatai bennünk.  Igy, ha a Sátánnak az isteni tervről való csalóka félremagyarázásai nem volnának, az emberek minden oldalról világosan látnák az átok tényének tiszta megnyilatkozásait, mint az apostol mondja:  „Kijelentetett az Isten haragja minden igazságtalanság ellen“, mert a legcsekélyebb igazságtalanság is bün.  (Róm. 1:18)  Az apostol nem azt mondja, hogy a jövő életben a szenvedés lángjai közt fog kijelentetni az Isten haragja, hanem pontosan a jelen életben és a jelen időben állapitja azt meg s olyannak, amelyet mindenki lát, akinek szemei nyitva vannak az eset igaz tényeire.  Az Isten haragja kijelentetik minden fizikai jelben, mely fölmutatja a fajban romboló betegséget és halált.  Az Isten haragja kijelentetik minden azt felvevő jelében, mely fölhivja figyelmünket arra a tényre, hogy az emberiség haldoklik, hogy a harag, az Isten átka nyugszik a fajon.  Az Isten haragja kijelentetik minden gyászmenetben, minden gyászban, minden temetőben, minden sirkőben, a gyászruha minden darabjában és minden gyászszalagban.  Az Isten haragja jelentetik ki nem csak a legnagyobb bünösök, de minden, még a legcsekélyebb igazságtalanság ellen is.  Igy nincs menekvés, mert nincsen [410] igaz ember, nicsen egy is; és igy a csecsemők épp ugy ‚mint őszhaju aggok alá vannak vetve e harag, ez átok alá.

Jób próféta az átok alatti szenvedésében igy kiáltott fel:  „Vajha engem a holtak országában tartanál (feledésben), rejtegetnél engem addig, mig elmulik a te haragod (akkor) szólitanál és én felelnék néked, kivánkoznál kezednek alkotása után.“  (Jób 14:13, 15)  A harag ez ideje, mely most hatezer évig tartott, véget ér a Bosszu nagy Napján, melyen a Biró előrja, hogy pótló szenvedés jöjjön az emberiségre a nagy alkalmak és kiváltságok visszautasitása miatt s azon bün miatt, hogy nem engedelmeskedtek az igazságosság törvényének, ammennyire e törvényeket a keresztyénségben fölismerték.  Igy a Bosszu és különös harag e Napja, mely az előbbi rualkodóhoz csatlakozik, lesz, amint kijelentetik „Nyomoruság ideje, minőt nem látott még egy nép sem.“  Az Isten szentjei biztosittatnak, hogy ők érdemeseknek számittatnak, hogy kikerüljék a világra jövő minden dolgokat és megálljanak az Embernek Fia előtt.  Kikerülik a külön haragot, de nem az egyetemes haragot, mely kijelentetett az égből minden igazságtalanság ellen.  Ebben osztoznak a világgal, sok tekintetben és mégis van egy finoman vont megkülönböztetés, melyre az Irás rámutat, s amelyet álandóan szem előtt kell tartanunk, t. i.

Akik elfogadják Kriszust ez Evangéliumi korszak alatt és akik teljesen odaszentelik magukat neki, ugy tekintetnek, mint akik átalmentek a halálból az életre; mint akik kikerülték a haragot, az átkot, „kikerülték a romlottságot, mely a világon van.“  (2 Pét. 1:4; 2:18, 20)  Igaz, hogy a világban vannak még alávetve a halálnak és osztozhatnak még a világgal a betegségben, fájdalomban, bánatban és nyomoruságban, melyek az átokhoz vannak kötve és világi szempontból nincs is különbség; de az isteni szempontból, mely a hivő szempontja is kell, hogy legyen, óriási a különbség.  Az ilyenek többé nem tekintenek az isteni „átok“ vagy „harag“ miatt halottaknak, hanem tekintve megigazulásukat és következő élő áldozatul való bemutatásukat, [411] haláluk a Krisztus áldozatának egy része.  Mint az apostol kifejezi, az ilyenek a halálban, mint Krisztussal meghaltak, áldozatában részesek tekintetnek, nem mint Ádámmal meghalók, mint a faj többi tagjai.  „Hogyha meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy élünk is ő vele.”—Róm. 6:8.

Hasonlókép, részünk a fizikai nyomoruságokban és fájdalmakban a fizikai gyöngeségek, átöröklés, stb. eredménye.  Az Ür biztosit bennünket, hogy bármi efféle engedtetik is meg ezek esetében, ez nem az ő haragjának kijelentése hanem, hogy minden rossz, mely meg van engedve, hogy ezek ellen jöjjön, isteni bölcsesség, szeretet és hatalom által javukra fordittatik, hogy mint tanitványokban fejlődjék bennük bőségesebben az ő lelke s végül igy, mint az ő gyermekei, készittessenek és alkalmassá tétessenek a dicsőségre, tisztességre és halhatatlanságra—munkálkodván bennük az igazságosság békességes gyümölcsei által s igy készitve őket elő a dicsőség sokkal nagyobb és örökös mértékére.  (Fil. 2:13;  Róm. 2:7;  Zsid. 12:11;  2 Kor. 4:17;  2 Pét. 1:4-11)  Mégis mindezen dolgokban nem látás, hanem hit által járnak.  Amennyire a külső látás elhatol, semmi egyéb nincs, csak a világ; valóban az Isten népe sokszor, ugy látszik, több nehézséggel, több kisértéssel, több küzdelemmel, több szenvedéssel kell, hogy harcoljon, mint a természeti ember, akivel az Isten még nem bánik, mert még nem hozatott a vele való közösség és kibékülés álapotára.  A hitnek ez a megnövekedett mértékben való követelménye is áldás, fegyelem, a jellem fejlődése, a lélek jó gyümölcse.

De mi tárgyunkat—a kibékülés szükségességét—általában a világ az egész emberiség álláspontjáról nézzük.  Az átok az isteni törvény itélete vagy verdiktje minden tökéletesség ellen, pusztulás.  Az Isten mindent igen jónak teremtett és ez az egyedüli állapot, melyben bármi teljesen kielégitő lehet előtte.  A tény, hogy egy ideig megengedi, hogy létezzenek tökéletlen dolgok—tökéletlen lények és tökéletlen állapotok—nem bizonit a terv megváltozása mellett az Isten részéről; a tökéletlenség ezen korszaka meg van engedve, mert az isteni [412] bölcsesség elöre látta a dicsőséges vég lehetőségét és evégre az Isten „mindent az ő akaratjának tanácsából cselekszik.“  (Ef. 1:11)  Elpusztithatta volna pl. Sátánt azon pillanatban, mikor bünössé lett; hasonlókép az angyalokat, melyek elbuktak és az embert; s igy egy tökéletlen faj nemzése kikerültetett volna.  De az isteni terv ellenkezőleg az volt, hogy a gyarlóságnak és bünösségnek egy ideig megengedi, hogy járja a maga utját olyan dolgokban, melyek nem avatkoznak bele az isteni elrendezés nagy eredményébe, hogy igy példa adassék a bün aljas, lealacsonyitó hajlamairól Sátán, a bukott angyalok és az emberiség által, amely örökre leckét fog szolgáltatni.

Az emberiség bukása a halál, pusztulás, igazságos büntetésére közvetve Éva ismerethiányának és ebből folyó rászedésének következménye volt és átöröklés utján magában foglal sokakat, akik nem szándékosan és tudatosan sértették meg az isteni törvényt.  Ez a tény nyitva hagyja az alkalmat az isteni szeretet és kegyelem gyakorlására és egyben az isteni tulajdonságok munkájáról és együttmüködéséről is magyarázattal szolgál, melyek kevésbé alaposan nyilvánittattak volna ki és példáztattak volna, bármely más, általunk elképzelhető módon.  Ezért a Teremtő eredeti tervének egy része volt, hogy kijelenti magát, jellemének tulajdonságait teremtményeinek—nem csak az emberiségnek, hanem az angyali seregeknek is.  Kétségtelen, mikor az üdvösség nagy terve teljesen elvégeztetik, a mennyei angyalok épp ugy, mint a világ kibékültjei ismerni fogják az isteni jellemet—bölcsességet, igazságot, szeretetet és erőt—sokkal nagyobb mértékben, mint bármikor azelőtt megértették vagy megérthették volna azon nagy tanuságok nélkül, melyeket most tanultunk a bün megengedése által és az isteni tervben igért megváltás által Krisztus utján.  Erre utal Péter apostol, aki biztosit bennünket, hogy az „angyalok is szerettek volna belátni“ ezen dolgokbamélyen érdeklődnek megtudni Isten dicsőséges tervét s annak mikénti végrehajtását.—1 Péter 1:12.

Mint láttuk, az emberiségen nyugvó itélet teljesen [413] igazságos és semmi helye sem lenne a felebbezésnek ez itélet ellen az itélőszékhez (megengedvén, hogy Ádám elégséges ismerettel birt Teremtője felől az engedelmességre s megengedve, hogy igazságos elrendezés volt az Isten részéről, hogy az élet, mely nem használtatott összhangban az ő igazságos és jóakaratu intézkedéseivel eljátszassék, elvesszen.)  Mégis világosan láthatjuk, hogy az Isten különböző büntetést róhatott volna ki az ember esetében az igazságosság elvének megsértése nélkül.  Bizonyitja ezt elbánása a bukott angyalokkal.  Ezek nem a halál itélete alá helyeztettek; a reájuk kiszabott büntetés ellenkezőleg az volt, hogy visszatartattak s még ma is visszatartatnak, végső itéletre várva, amig rszükre kimondatik a visszavonhatatlan itélet.—Judás 6.

Hasonlókép az Isten megengedhette volna az embernek, hogy átélje ezt a hatezer évet az Édenben való büne óta fizikai szervezetének romlása nélkül, a nélkül, hogy a halál itélete és hatalma alá helyezte volna.  Igy az ember épp ugy, mont az angyalok, melyek nem tartották meg első állapotukat, élve tartathattak volna meg a nagy nap itéletéig, hogy ügyük véglegesen elintéztessék.  De az Istent nem korlátozza semmi müködésében s ugyanaz a változatosság, melyet a természetben látunk, melyben egyik virág különbözik a másiktól dicsőségében és szépségében s egyik teremtmény különbözik a másik teremtménytől, ugy az apostol szavai szerint „az Istennek sokféle bölcsessége“ szerint (Efez. 3:10. Diaglott), az Isten egyik módszert választja, hogy a bünbe esett angyalokkal hogyan bánjék, a másikat a bünössé lett emberekkel való bánásra.  Az isteni harag mindkettő ellen kijelentetik:  a szeretet és igazság haragja, amely gyülöl minden bünt, minden gonoszt és meg akarja semmisitni azt; de amely meg akar tenni minden lehetőt azokért a gonosztevőkért, akik az igazságosság hü szolgái lesznek, miután gazdag tapasztalatokat szereztek a bünben és igazságosságban azok következményei felől.

Az emberrel való bánásmódjában az Isten meg akarta mutatni a bün és bünösök végső sorsát—a pusztulást. [414]  Ezt bizonyitják azok a különböző állitások, melyek az emberhez tétettek:  „Amely lélek vétkezik, meg kell halnia.“  „A bün zsoldja a halál.“  Azaz e kijelentésekben az Isten az ember előtt csak egy általános törvényt állitott fel, mely azóta teljes vezérelv lesz egész birodalmában, az egész teremtésben, t. i., hogy aki nem tökéletes, elpusztul, s hogy csak aki tökéletes, teljesen tökéletes, teljes harmóniában van az isteni akarattal és szándékkal, él örökké, nyeri az önmagában való áldást, tisztességet, a Teremtő jótéteményét minden teremtmény számára.

De bár ez ember volt ez elv példázasának eszköze, ugy, hogy az emberi család minden tagja megszakadt a halálban:  „A halál mindenekre kiterjedt“, mindazonáltal nem az az isteni szándék, hogy az emberiséget példa gyanánt használja fel az isteni igazság szigoruságára, amely a gonosz kiirtásában nyilvánul, hogy megengedje az emberiségnek, hogy szenvedjen azért, mert példaképpen használtatott fel.  Ellenkezőleg, az isteni intézkedés az, hogy az emberiség nem kevésbé tapasztalja az isteni kegyelmet és kedvezést és szeretetet, mint az Isten bármely más teremtménye.  Igy, alkalmas időben gondoskodott az Isten váltságról mindenek számára, mely teljesen megegyezik az eset szükségeivel, hogy mint egy ember (Ádám) engedetlensége által sokan bünösök lettek, ugy egynek (Jézusnak) engedelmessége által sokan igazságosak lehessenek.—Róm. 5:19.

Ez nem azt mondja, nem is azt jelenti, hogy sokan igazságosak fognak lenni ez Evangéliumi-korszak alatt vagy soha; ellenkezőleg, az Irás kijelentése az, hogy csak egy „kicsiny sereg“ lesz igazságos a jelen gonosz idők alatt,csak, akiket különösen vont az Atya és elhivott a Fiával való örökösség magas hivatására.  Az emberiség többi része nem is hivatik, nem is vonatik, mig a Krisztus (fő és test) föl nem emeltetett szenvedésekben és dicsőségben Urunk saját szavai szerint:  „Ha fölemeltetem, mindeneket magamhoz vonok.“  (Ján. 6:44; 12:32)  Ez az egyetemes vonás a jövő Milleniumi-korszakban történik, sem nem a jelen, sem nem a mult korszakokban.  Ez nem nehánynak vagy egy osztálynak [415] vagy egy nemzetnek lesz a vonzása, mint a multban, hanem az egész, a drága véren megváltott embberiségnek.

Mégis ez a vonzás nem jelent kényszeritést; mert amint most ellen lehet állani az Atya vonzásának, ugy, hogy sokan vannak az elhivottak, de kevesen a választottak, ugy lehetséges lesz, hogy a Krisztus vonzasának is ellenáll az emberiség világa a következő korszakban.  Mégis az Irás biztosit bennünket, hogy az ut olyan egyenes és a föltételek olyan ésszerüek lesznek, hogy csak azok, akik a bünt szeretik és határozottan azt választják, miután az igazságosság és igazság tudatára jöttek is, csak azok lesznek, akik a nagy Prófétának ellenállnak és általa megsemmisittetnek a Második Halálban.—Csel. 3:23.

Ha az emberiséggel való isteni bánásmódot a Milleniumi korszak végének szempontjából tekintjük, látjuk, hogy amennyire az isteni ut valami kedvezötlent mutat az emberiségnek, az isteni törvény végső büntetésének végrehajtása által ellenünk, együtt, mint volt az isteni kegyelem munkálkodásával, Krisztus által a váltságban és helyreállitásban—valóban nagy áldás volt.  De ezt csakis egy szempontból lehet látni.  E szempontból nem csak a bánatot és nyomoruságot és szenvedést látjuk, a jelenkor haldoklását és jajongását, a bün igazságos büntetését, mint annak természetes eredményét, hanem látjuk az ember megváltását is a büntől és annak átkától, megvásároltatva a Megváltó által a Kálvárián és befejeztetve ugyane Megváltó által ezt követőleg,mikor kiválasztatott az Egyház ez Evangéliumi-korszakban az isteni terv szerint, hogy legyen az ő Menyasszonya és örököstársa az Országban az emberiség felemelését illetőleg.

Bármily szigoru volt, mint a halál, az Ádám bünének büntetése (beleértve mindazon fájdalmát és szenvedését és nyomoruságát e haldokló állapotnak az elmult hatezer év alatt) hisszük, hogy az ember sorsa kedvezőbb volt, mint az angyaloké, akik nem tartották meg első helyüket, s akik nem itéltettek halálra és akik ezért nem vesztették el életerejüket a halálban, se nem tapasztalnak betegséget és szenvedést, akik pusztán [416] visszatartattak szabadságaiktól és a szenttel való közösségüktől.  Ha az emberrel is e bukott angyalok módjára bánt volna el ez Isten és szabadságaik birtokában hagyta volna őket a földre nézve stb.; gondolhatjuk a dolgok milyen rettentő állapota uralkodnék most—hogyan megsokasodott volna a bün akadály nélkül, hogyan növelte volna a föld szenvedéseit a rosszra való ravaszság és éleselméjüség.

A mostani állapot mellett es láthatjuk, hogy az emberek rövid élete is elegendő az önzés egy bámulatos szellemének, az önfelmagasztalás csodálatos bölcsességének és a nyögő emberiség elnyomásának a kifejlesztésre.  Ha tekintetbe vesszük azt, hogy napjaink sok milliomosa szegény fiuk voltak és hogy kevesebb, mint ötven év alatt halmoztak össze százötven vagy kétszáz millió dollárt, mit várhanánk ilyen szellemtől, hogyha évszázadok állanának az ilyen egyén müködési céljaira?  Törvényes alapon tovább folytatva, kétségtelen, hogy szolgaság és az állati sorba való sülyedés lett volna az eredmény az emberi család nagy részének egy a ravaszságban és kapzsiságban kiváló ember érdekében.

Ebből a szempontból tekintve a dolgot ,szivünk hálaadással emelkedik fel az Istenhez, hogy az „átok“ vagy itélet formája, mely reánk jött, az volt, amit az Úr megengedett—halálnak halálával halsz meg.  És ha aközben tapasztalataink, mint a faj tapasztalatai határozott tanuságul szolgáltak, nem csak nekünk, hanem a szent angyaloknak és a bukott anyaloknak, annál inkább örvendhetünk és amennyire tudjuk, az lehet az Isten szándéka, hogy ezt nagy tanuságul használja föl a bün rendkivüli bünőssége felől és annak kikerülhetetlen következményeiről az érző lények még nem teremtett más világában.  És ki tudja, talán a távoli jövőben a még nem teremtett billiók igazságosságra vezérlői a világ megváltott és helyreállitott fajának érdemeseiből hivatnak el, akiknek tényleges tapasztalatuk van a bün felől és akik tapasztalatból tudnak beszélni, óván másokat az isteni akarat iránt tartozó kötelességtől való legcsekélyebb eltéréstől is. [417]

Ez elv egyik példája, hogy egy kedvezőtlen dolog áldássá vált azok számára, akik használták, Izráel példája.  Mint nemzet, Izráel kihiatott más nemzetek közül és jelképi népnek használtatott föl.  Törvényszövetségük, bár nyilvánvalóan előny volt, szorosan véve számukra egy második kisértést képezett, mely második kárhoztatásra vezette őket,nyilvánvalóan őket, mint népet sokkal teljesebb kárhoztatás alatt hagyván, mint a világ többi részét, akiknek az Isten már fölajánlotta (az Ábrahámmal kötött szövetségében) a hit által való megigazulást, mert a Törvény cselekedetei által senki sem igazulhat meg.  Izráel szövetsége tökéletes cselekedeteket kivánt és képtelen lévén a test örökölt gyöngesége miatt tökéletes cselekedeteket adni, Izráel az „átok“ vagy halálos itélet alá esett saját szövetségének.  Igy az a szövetség, mely éltre rendeltetett (mely örök életet kellett volna, hogy adjon) halált adónak nyilvánult.  (Róm. 7:9-14)  De bár az Isten igy használta Izráelt jelképi nép gyanánt és annak a ténynek példázására, hogy egy gyarló ember sem képes megtartani az Isten tökéletes törvényét, nem engedte meg, hogy az, amely kárhoztatásukra szolgált, orök pusztulásukat hozza magával és következőleg, megváltván az emberiség többi részét, terve ugy volt elrendezve, hogy ngyanaz az áldozat, mely által az Ádám egész neme megváltatott a Krisztus által, a választott népre is elhasson, mely a Törvényszövetség alatt az egyetlen sajátosan kárhoztatott nemzet volt.  (Rőmabeliek 2:11-13;  3:19-23)  Evégre történt, hogy Urunk a Törvény Szövetség alatt született, hogy megválthassa azokat, akik e törvény alatt kárhoztattattak el ugyanazon áldozattal, amely által megváltotta az emberiség egész világát, mely eredetileg Ádámban elkárhoztattatott.  Ezt szükséges volt igy tennie, hogy az Istennek akaratát végrehajtsa.—Galatabeliek 4:4-5.

Látjuk azért, hogy az Isten és ember közötti kibékülés szüksége a kibékülésük, kiegyezésük szüksége azon tényben van, hogy az Isten maga az élet forrása és hogyha örök életet akar nyerni bármely teremtménye, az az ő ajándéka kell, hogy legyen.  „Az örök élet Isten [418] ajándéka a mi Urunk Jézus Krisztus által.“  (Róm. 6:23)  Az isteni kormányzat és törvény elvei szerint az Isten nem nézheti a bünt a megengedés pillantásával (Zsid. 1:13) nem járulhat hozzá a bünhöz, sem nem egedheti meg annak szükségességét semmi mértékben.  Mivel maga tökéletes, akarata az, hogy semmi tökéletlen sem ismerhető el fia gyanánt, akinek számára örök élet vár.  És igy, mivel az ember az eset miatt nem csak halálos itélet alá jutott, hanem ehhez képest beszennyezte, lealacsonyitotta, lealjasitotta magát és nagyjában kiirtotta lelkéből és tudatából az isteni hasonlóságot, azért az egyedüli remény az örök életre bizonyos erőben, utban vagy eszközben van, mely által két dolog teljesedik be:  1.  Az emberiség megszabadulása a halálos itélet alól, mely az Igazságosság által reá kimondatott.  2.  Az emberiség kiemelése a bün és lealacsonyodás elaljasodásából az abszolut szentség és tökéletesség állapotára, melyből lebukott.  Ha e két dolog végrehajtható, akkor van reménység.  Ha nem hajtható végre mindkettő, az embernek nincs reménye az örök életre.  Hiába nézünk segitség után a bukott emberi családban, mert bár némelyek kevésbé bukottak, mint mások, kevésbé elfajultak, mind vétkeztek, mind elmaradtak az Isten dicsőségétől.  Ha volna egy igaz is, valóban, váltságot adhatna testvéréért (mert Ádám és mind elkárhoztattak az Ádám bünében) és igy isteni elrendezés mellett lehetne nemének megváltója (szabaditója) az itélet alól; de ilyen nem található.  „Nincsen igaz ember, nincsen egy is.“—Zsolt. 49:7;  Róm. 3:10, 23.

As Isten az ő bölcsességében mindezt előre látta és gondoskodott erről, mielőtt megkezdte az emberiség teremtését és alkalmas időben kinyilatkoztatta tervét az ember helyreállitására a kárhoztatás és elfajulás e csapásából.  Mikor nem volt szem, mely könyörült, kar, mely megmentett volna, akkor hozta az Isten karja a szabadulást.  Az Úr karja (hatalma), aki kijelentette, aki lenyult a mennygől az embert kisegiteni a halál rémes mélységéből és a bün és elfajultság undok fertőjéből, az Úr Jézus volt.  (Zsolt. 40:2;  Ésa. 53:1)  Általa az Isten kijelentett szándéka:  [419]

1.  Az emberiség váltsága a sir hatalma, a halálos itélet, az „átok“, „harag“ alól, mely most a világon nyugszik.  És a váltság Urunk Jézus Krisztus halálában teljesült be:  az isteni igazságnak teljesen elég tétetett és az emberiség egész világa beszámitás szerint átadatott az Úr Jézus Krisztusnak, mint vétele, megvásároltatván az ő drága vérén, amely által remélheti az emberiség az eredeti állapotra való visszaállitását.

2.  Most kiválasztja a megváltott fajból az örökös társak „kicsiny seregét“, akik a neki való önfeláldozó odaadás folytán az ő szenvedéseiben és áldozatában részesekül számittatnak be és akiknek rész adatik az ő mennyei dicsőségében és a világ áldása jövő munkájában—áldozatainak gyümölcsében is.

3.  A helyreállitás munkáját e nagy Megváltó és az ő örököstársai, Menyasszonya az Egyház hajtják végre „a felüdülés idejében, mikor ujjá teremtetnek mindenek, amikről szólott az Isten minden ő szent prófétájának szája által eleitől fogva.”  (Csel. 3:19-21)  És mikor a szándékos gonoszok, az isteni kegyelem és irgalom elutasitói, mely az ujszövetség föltételei alatt nyilvánul, elpusztittatnak e nagy Közvetitő, a Krisztus által és a megváltott faj maradéka a Mennyei Atyához tér, tökéletesen és teljesen, teljesen helyreállitva az ő hasonlatosságára és megnövekedett ismerettel felőle és az ő igazságossága és a bün felől—melyet a bün jelen uralmának tapasztalatai által nyer épp ugy, mint az igazságosság uralma alatt a helyreállitás idejében—akkor a kibékülés nagy munkája teljes lesz.  Mind, akik világosan látják e dolgot, tisztán megállapithatják a kibékülés szükségét; hogy nem szállhat áldás az emberiségre csak akkor, ha Teremtőjükkel teljes összhangba jutnak, és hogy az ilyen kiengesztelődés mindenek előtt a bünösök megváltását—a büntetés lefizetését teszi szükségessé.  Mert az Istennek igaznak kell lenni a bünösök megigazitásában, különben soha sem igazithatná meg őket, mert ő nem tehetné azt, hogy eredeti itéltét felfüggessze, illetőleg megváltoztassa.

Az előbbieket tekintve tisztán látjuk, hogy azok száma, akikért Urunk bünért való áldozata kiengesztelődést [420] hozott—az „átok“ általános fölfüggesztése törvény szerint—semmi bizonyitékot sem ad, mely által megállapithatnánk azok számát, akik a hit engedelmessége által megszabadulnak tényleg a büntől és annak átkától és kibékülésre jutnak az Atyával az által, hogy a mi drága Megváltónk által mindenek számára nyujtott alkalmakat fölhasználják.  Az Isten részéről nincs semmi előfeltétel, sem az ember részéről bármi alap annak föltevésére, hogy az isteni kegy és örök élet a Krisztus által bármikor is elérhető bárki által, csak azok által, akik teljes szivbeli összhangba jutnak az Istennel és az ő igazságossága törvényeivel.  Mindazáltal örvendezünk, hogy az Isten kegyelmének ismerete és más alkalmak inkább, mint most a világ élvezi őket, kiterjesztetnek majd az Isten „alkalmatos idejében“ minden  teremtményre.—1 Tim. 2:6.