KÖTET 5
AZ
EMBER KIENGESZTELÉSE
ISTENNEL
TANULMÁNY 16
A
KIBÉKÜLÉS VAGY KIEGYEZÉS SZOLGÁLATA
A
SZOLGÁLAT, MELYET A KIRÁLYI PAPSÁG VÉGEZ. — FÖLKENETETT PRÉDIKÁLNI
A KIBÉKÜLÉST. — MIÉRT NEM FOGADTÁK EL AZ ÖRÖMHIRT. — E SZOLGÁLAT
EREDMÉNYEI. — ÜLDŐZES ÉS DICSŐSÉG. — HOGYAN BIZONYITJA A
HÜSÉGET. — CSAK A HIVEK OSZTOZHATNAK A KIBÉKÜLÉS JÖVŐ MUNKÁJÁBAN.
„Senki
sem veszi magának e tisztességet, hanem, akit Isten hiv el, miként Áront
is. Hasonlóképen Krisztus
sem maga dicsőitette meg magát azzal, hogy főpap lett.”—Zsidók
5:4, 5.
A
kiengesztelés vagy kibékülés szolgálatában a „királyi papság“
egésze részesül, melynek Papja vagy Főpapja Krisztus.
Minden pap részesül a „jobb áldozatokban“, melyek ez Evangéliumi
korszak alatt haladtak előre és melyek annak végén fejeztetnek be
(Róm. 12:1); és mindazok, akik igy osztosnak
a Krisztus szenvedéseiben, hasonlókép osztoznak jövő dicsőségében
és mind részesek vele együtt a Milleniumi Ország kibékülése nagy és
dicső szolgálatában.
Ami ez
alpapokat illeti, ők „természet szerint harag gyermekei voltak,
mint mások“ és először ki kellett engeszteltessenek, békittessenek
az Istennel, mielőtt elhivattak általa e papságre; „mert senki
sem veszi magának e tisztességet, (csak) hanem aki az Isten hiv el.“
Csak, ha megkaptuk a kibékülést Megváltónk, a Főpap kezéből,
akkor részesülünk abban a jogban, hogy mint áldozótársak, közbenjáró
társak, kibékitő, kiengesztelő társak szerepeljünk.
Aki
kapta a „fiuvá fogadtatás lelkét”, mely őt az Isten fiává és
pappá teszi, tovább is ösztönzést nyer e lélek által, hogy kezdje
meg a kiengesztelés vagy kibékités szolgálatát mindenki saját képességei
és alkalmai [488] szerint. Mindenki
megérti, mint a Főpap megértette ama szent lélek vezetését,
mondván: „Az Úrnak lelke
van énrajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangéliumot
hirdessem (nem most a kevélyeknek és önhitteknek és keményszivüeknek
és profánoknak) elküldött, hogy a töredelmes szivüeket meggyógyitsam
és hirdessem az Úrnak kedves esztendejét“—az időszakot, mely
alatt az Istennek tetszik elfogadni egy kis sereget, mint élő áldozatot
a Megváltó érdeme által.
Pál
apostol, mint az alpapok egyike, érezte a lélek befolyását, mely késztett
őt, hogy foglalkozzék mindannak elmondásával, amivel kapcsolatba jött,
akinek „fülei voltak a hallásra“ a „mindenekért való váltság“
felől, melyet a mi drága Megváltónk áldozata végzett el és
figyelmeztetve mindeneket, hogy engesztelődjenek, béküljenek ki az
Istennel és kezdjenek meg rögtön az igazságosság ösvényén járni.
Jegyezzük
meg az apostol állitását e dologról 2 Kor. 5:17-20-ban:
„Azért,
ha valaki Krisztusban van, ujteremtés az, a régiek elmultak, (régi bünök,
vágyak, remények) imé, ujjá lett minden.
Mindez pedig (ez uj dolog) az Istentől van, aki minket magával
megbékéltetett a Jézus Krisztus által és aki nekünk adta a békéltetés
(kattalage—ugyane szó kibékitésnek
fordittatik Róm. 5:11-ben) szolgálatát; minthogy (ugyanis) az Isten
volt az, aki Krisztusban megbékéltette (kiengesztelte) magával a világot,
nem tulajdonitván nekik az ő büneiket (mert büntetésüket
Krisztus elviselte.) És (az
Isten) reánk (a királyi papságra) bizta a kibékéltetésnek (kibékitésnek)
igéjét (izenetét, örömhirét.)“
„Krisztusért
(a mi hivatalos fejünkért vagy Főpapunkért és az Atya helyetteséért
járván, tehát (mivel az Isten elhivott bennünket és adta nekünk,
mint papságot e szolgálatot az ő nevében és hogy hirdessük a
kegyelem izenetét) követségben, mintha Isten kérne mi általunk,
Krisztusért kérünk, béküljetek (engesztelődjetek) meg az
Istennel.“
Ez örömizenet,
mely helyesen felfogva, kész választ [489] kell, hogy kiváltson minden
helyen és minden osztályból, általában visszautasitásban részesül;
és a próféta a királyi papságról szólva, fölkiált:
„Ki hitt a mi tanitásunknak és az Úr karja (Krisztus, az Isten
üdvösségre készitő karja), kinek jelentetett meg? (Ésa. 53:1; Ján. 12:38)
Most csak aránylag kevesek számára hatékony,csak
annyinak, amennyit az Úr, a mi Istenünk elhiv a királyi papságra; mert
senki sem veszi e tisztességet magának, hanem akit az Isten hiv el.
Az
izenet általános visszautasitásának oka nyilvánvaló: kibékülés,
kiengesztelődés az Istennel a bün ellenzését jelenti:
a béke Istennel harcot jelent minden bukott emberi természetünkből
folyó elsáncolt gyarlóság és alacsony kivánság ellen: jolent teljes átváltozást
vagy megtérést a bun szolgálataból
az igazságosság szolgálatához. Sokan,
akik megvetik a bünt (annak borzasztóbb, nagyobb formáit legalább) és
akik vágynak az Istennel való kibékülésre és részesülni azokban az
áldásokban, melyeket ő csak „az Isten fiainak“ ad, megindulnak
maguk megjavitása utján az igazságosság felé, csak, hogy gyöngeségeiket
tulságos nagyoknak lássák arra, hogy legyőzhessék őket és
hogy azonkivül lássak, hogyan halad az egész világ a bün oldalán.
Akik valószinüleg meg tudnak szabadulni e rabságtól, melyben
mindenek születtek, azok, akik keresvén a szabadulást, figyelnek a
Mester bizonyságára: „Senki sem jöhet az Atyához, hanem én általam“—az
egyetlen közbenjáró—„az Ut, az Igazság és az Élet által.“ Továbbá az apostol értesit arról, hogy a nagy Ellenség
„e világ istene elvakitotta az elméket“ a nagy többségnél hamisságokkal
ugy, hogy nem tudják megérteni az előnyöket, melyek a Megváltó
által fölajánlott kibékülésből
következnek.
Ezen körülmények
között a bün következményei bőségesek lévén, csoda-e, hogy hü
és hüséges követeknek lenni az Isten számára és Krisztus nevében
és ő helvette (mint az ő testének tagjai) azt jelenti, hogy az
alpapoknak követniök kell a Főpap nyomdokait—szenvedniök kell
vele az igazságosságért?
A nagy Főpap, aki kijelentette a „kivékülés Igéjét“
legvilágosabban, [490] megvettetett és visszautasittatott és kereszire
vitetett azok által, akik az igazság szeretetével és követésével
dicsekedtek. Az apostolokkal
szintén rosszul bántak hüségük miatt—mert visszautasitották, hogy
szégyent hozzanak az izenetre, a „kibékülés igéjére.”
„Gyülöltek
lesztek minden ember előtt az én nevemért,“
„minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek én érettem.“
„Ne csodálkozzatok, ha a világ gyülöl titeket, engement előbb
gyülölt tinálatok.“ A
nagy tanitó e szavai igazak „e korszak végéig“ és oly igazak ma,
mint valaha. Aki hiven gyakorolja a maga követségét és nem szégyenli kijelenteni az
Isten egész tanácsát, hamar megismerkedik valamivel a Krisztus szenvedéseiből
és igazán mondhatja: „A
te gyalázóidnak gyalázásai hullanak reám.“—Máté 5:10-12;
10:22; Zsolt. 69:10;
Róm. 15:3.
És itt
ismét látjuk az isteni terv csodálatos bölcsességét; mert mialatt végzi
a maga papi szolgálatát a „kibékülés igéje“ számára, melyre a
fölkenetés lelke késziti, minden egyes pap szükségesnek találja,
hogy fölanánlja magát élő áldozatul, mely szent és kedves az
Isten előtt és az ő ésszerü szolgálatára.—Róm. 12:1.
Igy az
önfeláldozás és Krisztusért való szenvedés mértéke, melyet minden
egyes megszentelt elszenved, mértékké
lesz (az Isten szempontjából—mert az ember nem képes mindig megitélni)
minden egyes követ hüségének mérésére.
Minden pap, aki nem szenved Krisztusért, az Igazságért, ezért hütlen
követe és szolgája az ujszövetségnek.
És csak azoknak, akik most hivek és a kereszt jó katonái,
adatik a mérhetetlen drága kiváltság, hogy részesei legyenek a nagy Főpappal
együtt a dicsőséges kibékitő munkának, a Milleniumi korszak
kedvező körülményei alatt. Ha
vele együtt szenvedünk, vele együtt is uralkodunk.
Ha megtagadjuk őt, ő is meg fog (akkor) tagadni bennünket.—Róm.
8:17; 2 Tim. 2:12, 13:
Titus 1:16.
Vigyázz,
hogy senki el ne vegye a te koronádat.—el. 3:11.
„Légy
hiv mindhalálig és neked adom az életnek koronáját.”—Jel. 2:10
